Balog Kálmán – a pincér, aki rávette Jelcint, hogy ne csak sörözzön

Portré
Tipográfia

A Parlament vendéglátó referense minden bizonnyal elérte a szakmájának csúcsát: idén töltötte be a 70. évét, több mint 50 évet töltött a vendéglátásban, sohasem vált el, 2 gyermeke és 4 unokája van. Ő még Jelcint is rávette, hogy egye meg az előételt. Aki dolgozott vele bármikor is, az szereti őt.

Hogyan kezdődött? Hogyan került a szakmába?

Gyermekkoromban válogatott ifi tornász voltam, de inkább a zenei pálya érdekelt, zongorázni tanultam. Kivételes tehetségek osztályába jártam, karmester szerettem volna lenni, csak aztán a családi élet úgy alakult, hogy ez nem jött össze. Ekkortájt ismertem meg egy híres bárzongoristát, aki egyébként a feleségem nagybátyja volt, ő Kóródi Iván. Az éjszakába járók jól ismerik, híres bárzongorista. Egyszer játszottam neki és felajánlotta, hogy szívesen tanít. El is kezdtük a tanulást, de körülbelül három hónap elteltével egy külföldi szerződést kapott. Akkoriban a Pilvax Bárban játszott, amely az V. Kerületi Vendéglátó Vállalatnak volt az egyik üzlete és a személyzeti főnöknél beajánlott pincértanulónak. Úgyhogy 1963-ban meg is kezdhettem a tanulóéveimet.

A Mátyás Pincébe teljesen véletlenül kerültem. A vállalat központjának épületében volt az étterem. Szeptember 1-én az összes tanulónak a központban kellett jelentkeznie. Innen vitték el a tanulókat azokba az éttermekbe, ahol a gyakorlati idejüket töltötték. Legelsőnek a Mátyás Pince vezetője, Szabó Ernő bácsi jött föl a tanulókért (a Mátyás Pince különben tanétterem is volt). Névsor szerint felsorakoztatott bennünket, az első 10 szakácstanulót, pincértanulót és levitt bennünket az étterembe.

Hogy kezdett dolgozni a Parlamentben?

A vállalat, amelyikhez a Mátyás Pince is tartozott, megpályázta, hogy a Parlamentben ők csinálhassák a cateringet, és meg is nyerték. Akkoriban már vezető voltam és nagyon féltem attól, hogy engem tesznek meg oda főnöknek, álmatlan éjszakáim voltak miatta, de aztán hál’ Istennek elindult a munka, és nem engem választottak. Nagyon örültem neki, mondanom sem kell. Egyik alkalommal azonban leültetett a főnök, Dr. Feleki Ferenc, a vállalat vezérigazgatója: Kálmán, van egy kis probléma, szeretném, ha egy kis időre átvenné a Parlamentet! Mondom: „főnök, mennyi az az idő? ...hát, legalább egy hónap” -felelte. Na, az egy hónapból lett 25 év és még mindig tart.

Mennyire stresszes a munka a Parlamentben?

Elmesélek egy történetet, hogy illusztráljam. Amikor itt volt Jelcin, a fogadásán nekem végig bent kellett lennem a teremben. Olyan helyen álltam, ahol nagyon nem látnak, de ha valakinek kell valami, ott lehessek. Egyszer csak látom, Jelcin fogja az előételt, eltolja magától, keresztbe teszi a kezét és ül mereven. Véget ért az előétel, szépen, ahogy kell, leszedtük. Következő fogás a leves. Azt is félretolta, a meleg előételt is. Én pedig a protokoll szerint nem szólhatok a vendéghez, ha ő nem szól hozzám. Ilyenkor ott ül a fővendég hátánál egy tolmács.

Odamentem, megpróbáltam megkérdezni, esetleg van-e bármi probléma, vagy esetleg mást szeretne enni? A tolmács lefordította neki. Jelcin rám nézett, kifényesedett a csillogás a szemében és megszólalt: „Piiivooo!” Hát sört szeretett volna, de mi azt pont nem szolgáltunk föl.

Mondom a tolmácsnak: mondja meg neki, akkor kap sört, ha eszik. Persze a tolmács nem merte lefordítani, de Jelcin ráförmedt, így kénytelen volt fordítani, erre Jelcin magához húzta a tányért és elkezdett enni. Egész végig hordtam neki a sört.

Hogy tudta megőrizni az egészségét?

Mint mondtam, sportoló voltam fiatalon, de mikor már nem tudtam járni edzésekre a munkám miatt, lemaradtam és ki is estem a csapatból. Pedig voltak szerek, amin kifejezetten jól szerepeltem. Később hobbiból kajakoztam, végül is mindig sportoltam. Nem dohányoztam, nem alkoholizáltam, csak nagyon mértékkel, egy-két pohárral néha. A sportnak köszönhetem, hogy nem volt semmi baj. Ahol lakom, van egy kis erdő, ott lehet futni, és még a parlamenti munka mellett is esténként futottam rendszeresen. Úszom a mai napig minden vasárnap. Soha nem hanyagoltam el a sportot. Megpróbáltam mindig aludni, amennyit lehet.

Volt egy időszak, amikor a Parlamentbe kerültem és nagyon ideges voltam, hogy esetleg hibát vétek: láncdohányos lettem. Egyszer azonban valahogy jött egy ötlet, az égő cigit eldobtam és azt mondtam: Nekem ez nem kell soha többet! Hál’ Istennek sikerült teljesen lemondanom róla, igaz, csak a Parlamentben dohányoztam, valószínűleg a stressz miatt.

Mindkét gyermeke vendéglátós. Nem akarta visszatartani őket a vendéglátástól?

Dehogynem, mindkettőt. Kálmán fiam 8. osztályos volt, amikor mentem zsűrizni és vittem magammal. Állt mellettem és hallgatta, hogy milyen hibákat sorolok fel a versenyzőknek, aztán látom, hogy eltűnik és egy másik asztalnál magyarázza egy másik pincérnek, miket hibázott. Nagyon tetszettek neki a terített asztalok, meg az egész. Most van egy saját étterme. Ő sokat dolgozott külföldön és az Intercontinentalban is, tanulóként pedig azt kérte, hadd jöjjön a Mátyás pincébe.

Lányom, Edina cukrász akart lenni, így a Gerbeaud-ba be is protezsáltuk, de aztán mondta, hogy unja a meggymagozást, és átment pincérnek. Kézzel-lábbal tiltakoztam az ellen, hogy vendéglátós legyen, de ő nem tágított. A Flamenco szálló akkori éttermi igazgatója jó ismerősöm volt, megkértem, hogy vegye oda a lányomat reggeliztetőnek, gondolván, hogy megutálja a korai kelést, hiszen hajnal 6-ra akkor is meg kellett jelennie, ha éjszaka 3-kor még a diszkóban volt. De abban az évben és a következő évben is az év tanulója lett. Később az Europa Kávéházban, utána meg a Heliában dolgozott. Aztán jöttek a babák, végül a Bock Bisztróban helyezkedett el.

Mit szeret a szakmában, mi tartja itt ennyi ideje?

Nekem nagyon nagy öröm, amikor örömet okozunk a vendégnek azzal, hogy olyan ételt, italt, kiszolgálást kap, aminek nagyon örül. Erre tanított Pap Bandi bácsi is. Amikor feláll a vendég és azt mondja, ez rettentő jó volt, annak nem megjátszásból, hanem tényleg örülök. Természetesen anyagilag is kifejezi ezt, de az másodlagos.

Történt egyszer, mikor már vezető voltam a Mátyás pincében, telt ház volt, egy szabad szék sem volt. Jött egy nagyon elegáns úr és egy 13-14 éves kislány. Angolul beszéltek, szerettek volna leülni, megnézni az éttermet és cigányzenét hallgatni. Mondom nekik: telt ház van, jöjjenek vissza holnap! Erre elmesélte az úr, hogy meghalt a felesége, a kislány anyja, és, hogy kicsit feledjenek, világkörüli úton vannak, holnap indulnak tovább, de ma még szerettek volna ide eljönni. Mire én: várjanak kicsit, valamit kitalálunk!

Bandi bácsitól azt tanultam, valahogy segítenem kell, még akkor is, ha nem ugyanaz lesz, de érezze a vendég, hogy segíteni akarok. Úgy oldottam meg, hogy egy kis geridont (kis segédasztal, amit a felszolgálók használnak a szervizhez) beállítottam a zenekarhoz nagyon közel egy átjáróba, ahol a pincérek jöttek-mentek. Tettem rá abroszt, gyertyát. A kislány kért egy somlóit, papa egy pohár bort. Nagyon élvezték az egészet, nagyon megköszönték.

Eltelt 8-10 év, állok ott, ahol a vendéget szoktuk fogadni. Jön egy csinos fiatal hölgy meg egy fiatalember. Ugyanaz a szituáció, nincs asztal. „10 éve is ugyanez történt, maga volt itt akkor is és intézett nekünk egy asztalt. Tudja, milyen kellemes emlék volt ez nekem? Ahányszor rágondoltam, sírva fakadtam” - mondta a lány és elmesélte, hogy volt, amikor az apukájával itt voltak. Na, ekkor éreztem meg, milyen az, amikor igazán örömet okozunk a vendégnek. Szerencsére pont fizetett egy asztal, így le tudtak ülni.

Amikor a főiskolán tanítottam és elköszöntem a végzős gyerekektől, mindig azt mondtam:

Gyerekek! Szeretettel és lelkiismeretesen! Ha ezt meg tudod csinálni, akkor még, ha a vendéget le is öntöd, de azt látja, hogy szeretettel és lelkiismeretesen kezeled, még ő fog nyugtatni, de ha azt látja, hogy kekec vagy, figyelmetlen, akkor balhézni fog.

Szoktak összejönni a régi kollégákkal?

A Mátyás Pincés dolgozókkal régen gyakrabban, mostanság egyre ritkábban találkozunk. Sajnos már sokan nincsenek közöttünk. Ilyen találkozókon mindenki öt percben elmondja, most mit csinál. A legutóbbin mindenki hozzátette, hogy neki a Mátyás pince egy felejthetetlen élmény volt, kitörölhetetlen emlék, soha sehol nem dolgoztak olyan szívesen, mint ott.

A régi kollégák közül sokan elmentek a szakmából, ők anyagilag jobban állnak, mint azok, akik a szakmában maradtak. Egészségük is úgy tűnik, hogy jobb. Sajnos, aki a szakmából ment nyugdíjba, nagyon rosszul áll. Amit keresett, elköltötte, sajnos dolgozniuk kell idős korukra, nehezen mozognak, a szívem szakad meg értük. Akik a szakmából elmentek, bármi mást csinálnak, kiegyensúlyozottak, jólétben élnek. Van, aki bróker lett, más ingatlankezelő, van, akinek fürdőszobaboltja van. Sokkal jobban élnek, mint a volt kollégáik.

Mit üzen a fiatalabbaknak?

A mai fiataloknak üzenném, hogy bármit csináljanak, ha azt szeretettel és lelkiismeretesen csinálják, akkor örömük lesz a munkájukban.

Székely Ádám

Az itt olvasható interjút teljes terjedelmében a facebook.com/pincervagyok oldalon lehet elolvasni (regisztráció nem szükséges).

hírlevélfeliratkozás

newsletter

trendfm

Chef pincer banner